Chip 'n Dale: Rescue Rangers (1990)

Egyszer, sok-sok éve egy kicsit már játszottam vele – de már azt is csak a neten, és csak az első pályát valamennyire. Annyira nem fogott meg a játék, meg billentyűzettel ügyességi játékokat nem valami nagy élmény játszani. Ennek ellenére megvettem pár éve Steamen a The Disney Afternoon Collectiont, aminek része ez a játék is. (Azért nagyon reménykedem, hogy egyszer kiadják Switch-re is…) Végül ma annak köszönhetően sikerült kijátszani ezt a játékot, hogy felfedeztem, hogy a PS4 kontrollert is tudom használni a Steamen, így ez a probléma megoldódott, és nem a billentyűzeten kell bénáznom.

Gyerekkoromban nekünk a második rész volt meg, amivel rengetegszer játszottam, így eléggé elfogult vagyok valószínűleg, de nemcsak amiatt mondom, hogy az sokkal jobb minden tekintetben, mint ez a játék. Ez is jó játékélmény volt, és voltak benne ötletes megoldások, ám közben meg egy idő után egyhangúnak is találtam az egészet. A pályák nem valami változatosak, a legyőzendő ellenségek sem igazán jöttek be, a zenéről nem is beszélve… A második rész egy pár évvel később készült folytatás, így nyilván azért sok tekintetben jobb, mint az elődje, de az meglepett, hogy zene is olyan furán egyhangú. Én nagyon bírom a NES játékok zenéinek stílusát alapvetően, de itt azt éreztem, nincs semmi dallama a zenének sem.

Ettől függetlenül tökre örülök, hogy végigvittem, mert mindig is kíváncsi voltam erre a részre is.

A Capcom egyik korai Disney-adaptációja. A maga korában egyrészt jó bizonyíték volt arra, hogy lehet jól tévésorozatot játékra adaptálni, másrészt pedig ha az ember hajlandó hozzászokni, milyen volt egy klasszikus NES játék, akkor ez még ma is működik: jópofa, aranyos, és természetesen pokolian nehéz.

Kevésbé szerettem, mint a 2. részt. Nem is jutottam el vele olyan sokáig.

Néhány hónapja szereztem egy Gameboy alakú kézikonzolt, ami valójában régi NES játékokat futtat. Még bőven gyerek voltam, mikor itthon a „sárga kazettás” aranykorát élte, és derengett, hogy én játszottam már ezzel a programmal annak idején. Most, felnőtt fejjel azt hittem, hogy majd jobb leszek benne, mert türelmesebb vagyok, de nagyon nagyot tévedtem. Iszonyúan béna vagyok benne :D
Ééééééééééééééés… kiváltott némi PTSD-t is nálam.
… mert ez a kis program nagyon cuki, szép, és egy kalandos ki platformar. Változatosak a helyszínek, szinte minden tárgy mozgatható és fegyverként felhasználható. A főellenfelek érdekesek és a hangulata aranyos
… de, mint ahogy minden NES játék, őrülten nehéz. A ládákat felszedheted és elhajíthatod, de ha a képernyőn kívüli ellenfelekre támadsz, azok instatnt nem találnak, szóval nem is érdemes próbálkozni vele. Ha bekapsz egy sebesülést, akkor néhány másodpercig sérthetetlen leszel, de sokszor ez sem ment meg attól, hogy még egyet bekapj.
Ez a játék annyi idős, mint én, szóval feleslegesen túráztatom szerencsétlent. Nem egy vonatszerencsétlenség, de ha lehet, inkább mással ütném el az időt.